Íme, elkészült az első rész is! :D
Jó szórakozást hozzá!
A nevem Lisette Rosewood. Fura lány vagyok. Fura élettel. Mikor megszülettem mindenki megdöbbent a vörös hajamon és a vakítóan zöld szemeimen. Aztán 4 éves koromban jött az újabb döbbenet: akkor változtam át először. Anya nagyon megijedt, apa tajtékzott. Visszakövették a vérvonalat, de anya tudta, hogy honnan jött ez a furcsaság. Apa a családja hatására ki akart végeztetni. Mint egy állatot. De anya megvédett. Felajánlotta magát, hogy megmentsen. Hiába halt meg. Apa úgy nevelt, mint egy kutyát. Ha valamikor véletlenül átváltoztam, megvert. Nem ismert könyörületet. El kellett titkolni azt, hogy farkassá tudok változni. Most, 17 évesen végre igazi suliba járhatok. Van egy barátnőm, aki tud a titkomról. A neve Liza Summer. Vidám lány. A város másik végén zombik élnek - ezt még apa mondta nekem, de eddig még eggyel se találkoztam. Viszont remélem, ez megváltozik, Mert most már egy suliba járhatok velük.
- Gyere már, Lisette! - szólt rám Liza.
-
Megyek már! - futásnak eredtem és a lépcső utolsó hat fokát átugrottam. Nevetve
indultunk suliba. Oda érve megpillantottuk a kerítést, ami elzárta tőlünk a
"veszélyes" zombikat. Egyiket
se találtam ijesztőnek, ahogyan végignéztem rajtuk.
-
Mi lesz már? Le fognak szidni! - hallottam meg a távolból Liza hangját.
Türelmetlen volt, mint mindig, de én ezen csak mosolyogni tudtam. De hát ő
Liza. A vidám, de türelmetlen szőke, vékony lány, aki sose hagyott még
magamra.
Az
első naphoz képest nem voltak vészesek az órák. Viszont közelgett a szurkolói
választás. Aztán hirtelen meghallottuk a zombi riasztót. Nem menekültem a
többiekkel eszeveszetten. Apa mondta, hogy ilyenkor a zombi pánik szobába kell
menni. Liza nem jött velem, mert elsodorta a tömeg. Egyedül nyitottam be a
sötét terembe. Az ajtó bezárult mögöttem. Nem voltam pánikban, nem féltem.
Mióta láttam anyámat meghalni, nem féltem semmitől. Elkezdtem keresni a
kapcsolót, de sehol se találtam. Egyszer csak zajt hallottam a helyiség másik
végéből.
-
Van itt valaki? - kémleltem a sötétet, de nem láttam semmit.
-
Halló - szólt vissza valaki a sötétből. A hang felé léptem egyet.
-
Ki vagy? - fura szagot éreztem. Nem volt ismerős egyáltalán.
-
Te ki vagy? - érkezett a válasz kérdés formájában.
-
Lisette vagyok.
-
Én Zed. Fura hely ez. Itt minden nap ilyen?
-
Nem tudom, most jöttem ide. De ha egy zombi bejut az iskolába, gondolom igen -
a hangja megnyugtató volt és kedves. Végre kirajzolódott az alakja, ahogyan
egymás felé haladtunk. Aztán felkapcsolódott a fény, a sziréna elhalkult és
végre megpillanthattam… az első zombit, akivel valaha találkoztam.
-
Hű! - szaladt ki a számon hirtelen a csodálkozásom.
-
Mi az? Nem futsz el? - kerek szemekkel nézett rám. Magasabb volt nálam, zöld
haja felzselézve állt és barna szemeivel engem mért végig. Döbbenetemtől
elakadt a lélegzetem.
- Nem félek. - szaladt ki a számon a
válasz.
-
Fura lány vagy - jegyezte meg, mire én végre visszatértem a földre.
-
Hát, más vagyok az biztos - nem néztem rá, a hajammal kezdtem el babrálni. Már
éppen mondani akart volna valamit, de ránk törtek.
-
Hát itt vagy! Kotródj innen te zombi! - kiáltott fel Bucky a szurkoló csapat
vezetője. Erőszakosan kivonszoltak a teremből, de még utoljára láttam Zed
csalódott arcát. Bucky jó nagy fejmosást tartott nekem. Mert ő gyűlölte azokat,
akik mások, mint a többi ember. Ugyan olyan volt, mint apa. Elvégre apai ági
rokonom. Ahogyan Addison is. Vele se jövök ki valami jól. Anya ágáról egy élő
rokonom se maradt.
-
Legalább te ne hozz szégyent a családra, nem úgy mint apád, mikor elvette azt a
korcsot aki megszült téged! - erre a mondatára bemostam neki egyet.
- Senki se szidhatja az anyámat! Apád egy
gyilkos! - vágtam vissza, majd elviharzottam. Kifutottam az udvarra, de
útközben majdnem fellöktem Lizát, aki engem keresett. Csak az udvar közepén ért
utol.
- Gondolom, Buckynak miattad vérzik az
orra. - tette csípőre a kezét. Könnyes szemekkel néztem rá.
- Senki se veheti a szájara így anyát! -
jelentetem ki.
- Tudom, mit érzel. De ennek a
vakmerőségednek még következményei lesznek. Hiszen ismerjük Buckyt, bármire
képes - tárta szét a kezeit.
- Akkor megmutatom neki, hogy én, Lisette
Rosewood, mire is vagyok képes! - szemeim szikrát szórtak. Hevességem még a
legjobb barátnőmet is meglepte.
- Azért csak gondoljuk át a dolgokat
higgadt fejjel. - tette a vállamra a kezét nyugtatásképpen.
- Rendben, igazad van - sóhajtottam.
- Addison viszont mindenki szívébe belopta
magát. Csodálkoznék, ha nem vennék be a csapatba.
- Ő
tökéletes! Mindenki szereti! Még akkor is, ha parókát hord - sóhajtottam és a
távolba meredtem ahol éppen az említett személy beszélgetett a szurkolólányokkal.
Mindketten tudtuk a titkát, de még így is tökéletesnek gondoltuk.
-
Na, menjünk a tornaterembe, hátha akad még nekünk is hely a csapatban!
-
Igazad van. Ne adjuk fel! - mosolyogtam rá és elindultunk az említett hely
felé.
